Dr. Ember László boldog akar lenni. Tomcsa Sándor drámájának kispolgári világába beleivódott az egzisztenciális elhidegülés és a magány. Szereplői azonban továbblépnek a társadalmi besorolhatóságon, és státusukat ledobva alkotnak maguknak belső valóságot. A dráma főszereplője, dr. Ember László, nem megéli, hanem átírja magányát egy képzeletben fogant család eszméjével, amely számára a boldogságot jelenti. A történet fonákjai mögül fokozatosan sejlik fel Ember és realitásának kapcsolata, az a kettős világ, amelyet tudatosan hoz létre. Nem becsapja magát egy „kegyes hazugsággal”, hanem készakarva választja a boldogságot egy önmaga által felépített igazságon keresztül.

A történet során így kialakuló két párhuzamos realitás – a kívülről is érzékelhető, amelynek tagjai a szomszédok, és a szubjektív igazságokból táplálkozó, amelynek része a CSALÁD – összecsúszni látszik, amikor Flambó, az álnyomozásba menekülő szomszéd úgy dönt, műtétet hajt végre barátján. Mint minden beavatkozásnak, ennek is kérdéses a kimenetele: milyen mértékben tud a valóság az illúziók meghosszabbításává válni?

Flambó jóvoltából dr. Ember László életében megjelenik a nő, a képzeletből valóságba átlépő feleség, hogy nem létező szerelmükkel együtt harcoljanak a kiüresedettség, létbe vetettség ellen. A két valóság érintkezési pontján megszűnik a dráma groteszk karikatúra jellege, és felsejlik az a mély életszerűség, amelyet a belső küzdelem, az emberben hordozott értékek és azok vállalása jelent.