\"Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem.
De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim, Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: össze-vissza ráncolja a homlokát, megborzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, amikor kilépett Banda Lajos meg Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég felrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele.
Néztem a Bandát meg a Herdát, ahogy beszélnek Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. Szobon melóztak a kőfejtőben.
- Minek beszélsz örökösen Gézáról? - kérdezte Banda.
- Mert azt akarom - mondta Herda Pityu -, hogy megszakadjon a szívem.
- És az jó, ha megszakad? - kérdezte megint Banda.
- Különben minek van, ha nem?\"
(Háy János)