Székely Csaba maga mondta, hogy színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel, hanem – egyebek mellett – azt: a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak rá a mában. Ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre? S vajon ha valakit képes megmenteni a borzalmas jövőjétől, megmenti-e saját magát a rémes múltjától?

Székely Csaba darabja – a mindenkori áldozatok drámája is. Hogy mi teszi valójában azzá? A másik főszeplő, a kamaszlány, aki a világ kegyetlenségét egyszerűen természetesnek találja, mert ebbe nőtt bele, mert nincs választása, az ellene elkövetett családon belül bűnöket – az apa lelki terrorjait, fizikai kínzásait – rendjének valónak fogadja el, nem kérdőjelezi meg azokat, ezért nem is képes lázadni a helyzete ellene, hiszen abban érzi „otthon” magát.

A magányos és mogorva öreg, illetve a fiatal lány története összeér: mindketten ragaszkodnak a világukhoz, nincs bennük vágy a szabadságra, mert nem ismerik annak lehetőségét. Illetve mégiscsak lehet kiút – ez is benne van Székely Csaba izgalmasan groteszk drámájában.

Székely Csaba a mai magyar drámairodalom egyik legeredetibb hangú drámaírója, aki annak idején a Bánya-trilógiájával berobbant az erdélyi, nem sokkal később a magyarországi színházi életbe is.