Ken Kesey, az amerikai lázadó generáció képviselőjének Száll a kakukk fészkére című regénye hatalmas karriert futott be. Számos nyelvre lefordították, több film készült belőle. Dale Wassermann pedig ügyesen tömörítve a regényt, elkészítette a színpadi változatát.

A darab egy őrültekházában játszódik, ahol Ratched nővér a rend, az embertelen fegyelem, a sérültek és gyávák mindenható, kegyetlen ura. Ebbe a közösségbe- ahol a betegeken kívül a világtól önként elmenekült lelki nyomorultak is vannak – kerül be McMurphy, az örök lázadó, a magát mindig és minden körülmények között vállaló hétpróbás vagány, a szabad ember. És elkezdődik a harc közte és a nővér között, akiben talán ő az egyetlen férfi, aki felébreszti a nőt. Ezáltal a harc még ádázabbá válik, hiszen a kegyetlenségbe menekülő nővér éppen úgy fél önmagától, mint az önként bezárkózók vagy az ápolók tőle. S míg maga a darab az embertelen, elidegenítő szabályok alóli felszabadulási vágyról szól, a váradi előadás tovább megy ennél: a társadalom által megnyomorított egyének szuverénné, nemcsak a szabályok ellen lázadó, de saját akaratú, szabad emberré válásáért száll síkra. Vagyis hát a kelet-közép európai emberről szól. McMurphyt ártalmatlanná teszik (kioperálják agyának egy darabját), de az egyének visszanyerik önmagukat: Bromden az indiánfőnök lemond némaságáról, sikerül kitörnie, szabaddá válnia, Dale Harding, az értelmiségi minden bizonnyal folytatja McMurphy küzdelmét. A régi rend nem áll vissza, minden megváltozik.” (Simon Judit)

„Az elmeosztály külön világ a világban. Öntörvényeit fehér köpenyes potentátok (orvosok, ápolók, nővérek) alakítják és saját tűrőképességük határai szabják meg a kezeltekkel (ápoltakkal?) szembeni «stratégiát». És azok, akik ott, a zárt osztályon kényszerből vagy önszántukból lesznek kiszolgáltatottá, lelki-szellemi tragédiáikat tovább élik. Kint, mint «másképp-gondolkodót» (a viselkedés normáit elvetőt), a társadalom utasította el őket közönyével, nemtörődömségével; a zárt osztályon pedig, a kakukkfészekben elközönyösült, elfásult, sőt rosszindulatúvá és gonosszá lett nõvér, doktor vagy ápoló.

Sors ez vagy végzet? A beletörődők – a számukra elfogadhatatlan világ elől mániáikba menekülők – muszáj-alázattal tûrik Ratched nővér diktatúráját. «Pszichoanalizáló» gyűléseiknek «demokráciája» nevettető és dühödtető paródia, s a verőlegények (úgynevezett ápolók) vigyázzák a kiagyalt szabályok betartását. Ez ott a megszokott rendje, s ha nem történik valami szokatlan, ott az Idő elveszti jelentőségét, ott az Ember bele is halhat az embertelenségbe.

Mc Murphy, a magát «beügyeskedő» elítélt értetlenül tekinti a zárt osztály univerzumát, az ápolók demagógiával körített terrorját, és felrázva fásultságukból sorstársait, drámai útján rohan végzetébe: agylebeny műtét után menti őt át a halálba új barátja, a Főnök indián. És közben is «hétköznapillatú» a tragédia. A beteg-beteg dialógusok pénzről, szexről, alapkonfliktusokról szólnak: anya és fiú, férj és feleségközti pszicho-szituációkról. Két kurva képében még a nyers valóság is világukba kóstol, izgalmat hozva az egyhangúságba. És ők a kiváltói a közvetlen drámai kifejletnek is.” (dr. Indig Ottó)