Shakespeare komédiája – ránk maradt formájában – 1599–1600 táján keletkezett, és 1600-ban adták elő az ekkor működésének második évébe lépő Globe Színházban. Három szerelmespár, három udvarlás történetét követhetjük nyomon, ezek a szerelmi viszonyok egymást egyszerre magyarázzák és cáfolják, erősítik és kioltják, ironikusan bírálják és jóváhagyólag felmagasztalják.

Silvius és Phoebe – nevükben is az antik-bukolikus – szerelmet, az anyagtalan sóvárgást, a „plátói elemet” jeleníti meg. Szerelmük ellenképe a másik véglet, Próbakőnek és Vilitől elhódított szerelmének, Jucinak a viszonya. A szerelem itt hangsúlyozottan földközeli, tenyeres-talpas viszony, legfontosabb eleme a testi vágy a maga mezítelenségében.

A két véglet, „arisztokratikus” és „plebejus”, „égi” és „földi” szerelem között keresi új egyensúlyát Rosalinda és Orlando. Ők bár valóban szerelmesek, s valóban udvarolnak egymásnak, egyben játsszák is egymás iránti szerelmüket. S a játék végére – végső egymásra találásukban – sikerül kiküzdeniük a testi és lelki szerelemnek, reális emberi örömöknek evilági harmóniáját. A komédia során a szereplők a civilizációból, a romlott erkölcsű udvarból elvonulnak az erdőbe, ahol a jóság, egyenlőség és boldogság uralkodik. Majd kalandos események után a szereplők gyógyultan térhetnek vissza az udvarba, felelősebb, emberibb formában állíthatják helyre azt a világot, melynek szélsőséges eltorzulásai az erdőbe kényszerítették őket. (Takács Ferenc írása alapján)
„…az egész boldog kör, amely
Velünk együtt tűrt sok rossz éjt s napot,
Kiveszi majd részét a visszatért
Szerencséből, ki-ki tisztje szerint”