Az egyszereplős darab egyfajta közvetlen beszélgetés a főhős és a néző között, amelynek során a nagybőgős őszintén vall az életéről, a szerelméről, a zenéhez és a társadalomhoz fűződő viszonyáról, valamint a gyengeségeiről és sok egyéb dologról is.

„Létezhet zenekar prímhegedű nélkül, fúvósok nélkül, rézfúvósok, üstdob nélkül, minden nélkül, de nem létezhet zenekar nagybőgő nélkül. Vegyük ki a zenekarból a nagybőgőt, menten babiloni nyelvzavar áll elő, egy Szodoma, ahol már senki sem tudja, minek is játszik. Egy zenekari muzsikus mikor veszíti el a lába alól a talajt? Na, mikor? Akkor, amikor nem hallja többé a nagybőgőt! Szóval a nagybőgő a zenekarban központi hangszer. Ezt tulajdonképpen tudja is mindenki. Csak épp senki sem vallja be nyíltan, mert a zenekari muzsikus természeténél fogva hajlamos a féltékenységre. Én szerény ember vagyok. De mint nagybőgős tudom, hogy milyen talajon állok. A zene magva ez mind én vagyok! És minden egyéb csak ellenpólus.” (Részlet az előadásból.)