Ideillő bevezetőnek tartom ezek felidézését, mert a Kander-Webb mű remek színpadi figurákkal képes előadásként teljes színházi élményt kínáló teljesítményeket előhívni a csapatokból. Miközben a népszerű slágerek rendkívül vonzóak, ám éppen ezektől egy részekre szakadó előadás-dramaturgia veszélye mindig ott lebeg a roppant feladat színre vivőinek feje fölött. Ugyanakkor a színész- és énekes bravúrok mindig más-más teátrális csúcspontokat eredményeztek. A Van Druten és Ischerwood alapján írt Masteroff-szövegkönyv elemei igen különböző hangsúlyokkal váltak maradandó előadásokká.

Az idősebb nemzedék elzarándokolt a Csiky Gergely Színházba Csákányi Eszter Sally Bowles alakításáért, akinek ez a szerep hozta meg a nagy áttörést. Olyan sugárzó erővel formálta meg a főhősnőt, amellyel egyszerre vált Georg Grosz képi világát és mégis egy szerethető kortársi démont megjelenítő figurává. Spindler Béla konferansziéja és Lukács Andor ifjú amerikai írója mellette mára csupán a mindig kiemelkedő kaposvári csapatmunka csúcsainak tűnnek. Miközben Hevesi András heroikus zenei vezetőként megszólaltatott musical hangjai máig Spindlerrel és Csákányival szólalnak meg a fülemben.

A Madách 1992-es ikonikus előadásának szinte minden szereplője sztár volt, Básti Juli, Hirtling István, Psota Irén és Garas Dezső egyaránt főszereplők lehettek. Számaik máig keresett LP-lemezként is élő halhatatlanokká váltak. Ők már egy következő generáció maradandó színházi emlékei. Abból az előadásból mégis Paudits Béla Konferansziéja kiemelkedett. Át tudta adni a sztori elszenvedett, már történelmi emlékké vált, de az akkori fiatal nemzedék számára is átélhető groteszk költészetét. Ugyanabban az előadásban Básti Juli felejthetetlen Sallyt, Psota és Garas az öregek kissé cukros szerepeiből valódi lírai figurákat tudtak teremteni. Szirtes Tamás 1992-ben – másodszor is – bravúros Kabaré előadást rendezett a Körúton. Emlékezetes maradt számomra a Centrál Bozsik Yvette rendezte Kabaréja, amit az 2011/12-es évad legjobb zenés-szórakoztató előadásának választottak. Ebben Jordán Adél és Marozsán Erika bámulatos Sallyt formáltak, Keresztes Tamás pedig lenyűgöző Konferanszié volt.

A Vígszínház mostani előadásából számomra hiányzik ez a „teljes színház”, a dramaturgiából és a szerepekből szőtt kényes egyensúly – ami legalábbis az általam látott estén nem valósult meg. Dobó Enikő hibátlanul énekelt, de nem vált a korszakot megjeleníteni képes – amúgy a mai társadalmi nemek nőtípusát is megelőlegező – színpadi démonná. Így a Clifford Bradshawt játszó Brasch Bence nem is igazán főszereplő. De megengedem, ez talán egy új egyensúlyt kereső rendezői kísérlet. Az előadás vonzó sztárjai inkább a Schneider kisasszonyt megformáló Igó Éva és a közönség szimpátiáját mind Herr Schultz figurájával, mind a színészi eszköztárával megbízhatóan besöprő Kern András lettek. Általában a Kabaré előadások egyik zenei csúcspontja az Ananász kettős. Igó Éva, mint mindig, most is tökéletesen szól, „kiénekli” a részét, de Kern – kényszerűen – a „vesztes” hálás szerepkörében evickélve éli túl a feladatot. Mind zenei minőségében, mind játékával jól hat „A friss tehetség a Kék Angyalban” szerepében – ezen az estén – Rudolf Szonja (m. v.).

Van egy egyértelmű „leg”: nem csak a színház a színházban tapsrendje biztosította az álló ünneplést Seress Zoltánnak, aki ismét egy korszakos Konferanszié. Jelenléte, dalai és gondosan felépített személyisége, egész megjelenése betölti a színházat – akkor is, ha a Kék Angyal, ha a Víg színpadán, a proszcéniumon vagy azon túlra kalandozik. A szerep kínálta ezer harsány arcán túl kiemelkedő az a testbeszédtől is erős, a maszkból kitekintő belső szorongás, amit a fasizmus áldozataként érez. Amikor a Horváth Szabolcs vezetésével megformált baljós közhangulat lesz úrrá Berlinen és hamar a Kék Angyal kabaréban is.

Tihanyi Ildi a színészeket segítő egyénített ruhái, a zenét, a miliőt dekoratívan szolgáló táncos-jelmezei, az öltöztetők nem kevésbé bravúros színházi teljesítmények. De itt szeretném kiemelni egy „láthatatlan főszereplő”, a díszleteket tervező Cziegler Balázs teljesítményét is. A forgóra épített, alapjában kétarcú – Berlint és a Kabarét megjelenítő – díszlet funkcionálisan is beszédes világa az előadás „élő” szereplőjévé tud válni. Igen kevés átalakítással, csaknem szimultán a díszlet. Miközben egyáltalán nem minimalista, precízen felidézi a pályaudvart, az idegen külváros rideg, kékesszürke arcát. És sűrűn, szinte észrevétlenül alakul át a panzió és a mulató melegebb hangulatú, intim terepévé. A ködös ipari karakterű vas-szörnyeteg mesteri világítással – ezt Csontos Balázs jegyzi – pillanatok alatt tud átépülni befogadó, otthonos, erotikusan lírai helyszínné.

A gigantikus hatású építmény tetején körbe-körbe zakatoló Märklin-vasút a színpadi változásokkor ott robog a játszók feje felett. A néző egyszerre asszociálhat a berlini Schnellbahn-ra és a vészesen közelgő III. Birodalom tömeggyilkosságait „segítő” vasutakra, fenyegető tragédia egyik szimbólumára. A látványtervező nagyban segítette Béres Attilát, hogy a néző a teljes előadást, ne csak a nagy slágereket vihesse haza.