„A háborút nem akartam.”

Ez volt Tisza István legfájóbb mondata. Egy miniszterelnök, aki látta előre a tragédiát – és mégsem tudta elkerülni.

„Tisza az utolsó pillanatig küzdött a békéért. De végül mégis neki kellett bejelentenie a háború kezdetét az országgyűlésben.”

Milyen fájdalom lehetett ez egy olyan embernek, aki hazáját szolgálta, nem pártokat?

Az előadás elénk tárja a személyes drámát is:

egy ember, aki tudja, hogy halálos ítélet lebeg felette,

de mégis vállalja a felelősséget.

Konrad von Hötzendorf háborút akart – és közben szerelmes lett.

Egy ötgyermekes anya szívét próbálta elnyerni, miközben Európa határait akarta újrarajzolni.

A cárné egy sötét, megmagyarázhatatlan vonzalom rabja lett: Raszputyiné.

Egy szerelem, amely egy birodalom vesztét is hozhatta.

És mi, magyarok, vajon megértettük már ezt a példát?

Mit jelent az, ha valaki nem népszerűséget keres, hanem felelősséget vállal?

A darab aktualitása hátborzongató:

-  az Európai Unió ma hasonló úton jár, mint a Monarchia 1914-ben.

- újabb háborúba sodródik bele a kontinens.

- és újra háttérbe szorulnak a józan hangok.

Ez az előadás nem csak színház.

Ez nemzeti emlékezet.

És talán egy utolsó figyelmeztetés is.