„Prométheusz:

Zeusz hatalma nem örökkévaló,

én láttam előre a végét,

és nem árultam el neki, hiába faggatott.

Bűvölhet, fenyegethet,

rám törheti törhetetlen testemet,

titkom az enyém,

amit látok, én láthatom csak,

egyedül én, míg el nem jön hozzám,

és meg nem mosdat.”

“Ió:

Mennydörgött a gyönyörtől,

és ezerszer is villámlott bennem,

csillagként izzottam ölelésében.

Én voltam a világ királynője,

de aztán elengedett,

kezét elvette csípőmről,

és lehúzta rólam a szépségemet.”

Mennyire kíváncsi az önmagát liberálisnak valló társadalom? Nem lehet, hogy inkább csak arrafelé vagyunk nyitottak, amerre mi is gondolkozunk? A másik oldal meg menjen a Tartaroszba? Nem célunk politizálni az előadással, mert az leegyszerűsítés volna. Minket a tűz érdekel, amit Prométheusz ad az embereknek. A tudás, amely éget, teremt és felfénylik. És a nyomában megjelenik a szívhez és észhez szóló, asszertív „isteni nyelv”. El tudja rajta mondani a történetét egy nép? Hogy vége lehessen végre és kezdődhessen egy új.

Fenyvesi Orsolya legutolsó regényét, A minotaurusz és én címűt minden fontosabb kulturális portálon nagy sikerként üdvözölték. A Móricz Zsigmond ösztöndíjas, Sziveri János díjas író, költő első színházi szövege a Leláncolt Prométheusz, a XXI. század frissessége felől közelít Aiszkhülosz klasszikusához. Filozófikusan könnyed, költőien humoros.