Egy kupac fa mellett, egy átlagos reggelen Fafej felébred és nem akar tudomást venni az elmúlásról. Nem maradt semmi számára csak a puszta, meg a kísértés, meg a pusztába kiáltott szó. Fafej nem tud tétlenül ülni, bár egyetlen feladata van, várni a csodát, ami nem kis próbatétel számára. Várunk és várunk időtlen idők óta. Azt hinnénk, hogy nem történik semmi, de a tétlenségben, a várakozás során mindig kerül valami, amibe bele lehet botlani, amibe bele lehet rúgni, amibe bele lehet gabalyodni. Mindig van valami, amitől elviselhetőbb a jelenlét, a pusztábavetettség, a magány. Nem tudni, mennyit várt már, de lassan feladja, előtte azonban elmond még egy utolsó faviccet, egy utolsó verset. Akármilyen fafejű, szerethető, egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan, buta és okos, ártatlan és bűnös, csak beszél és beszél. Néha zavarosan, néha tisztán, néha túl sokat, máskor túl keveset. Egy utolsó hosszú monológ ez, amit nem lehet tudni, hogy hall-e valaki. Egy báb beszél. Ez maga a csoda. De bábú marad, ami sodródik egy megírt történeten keresztül. Fafej: fafej, és semmi több, de ebben az esetben ez minden, ami van.