Költők, szerelmek, háború – sorszáma szerint a második világégés. Mégis, mintha ez a mindent elborító lángözön, életeket, sorsokat, rendeket és rendszereket bedaráló tűz kívül rekedne. Mintha az üres rózsadombi villa, ahová egymás után állítanak be a szereplők, egy hermetikusan záródó ajtó lenne kint és bent között - hogy aztán az érkezők az odakint tomboló őrületről leválasztva, mintegy laboratóriumi térben, megmérettessenek.
- Az emberek.
Világokat álmodnak, rendszereket építenek, belehelyezik magukat, etikettet hirdetnek, majd …. majd fegyvereket szerkesztenek, gyárakat, repülőket, laktanyákat hoznak létre, és háborút. És mindent lerombolnak. Amit építettek, szerkesztettek, álmodtak, hirdetek. Kaput nyitnak a pokolra: és az onnan feltörő halál mindent magával sodor. Földrajzi határokat. Morális határokat. Emberieket.
Az etikett, az etikett,
Mire tanít az etikett?
Hát arra, hogy bármi is adódik,
A halat késsel sose edd.
De arról megfeledkezett
Az etikett, az etikett,
Mi illendőbb az emberöléshez:
Ágyú, gáz, vagy bajonett?
Ó, ó, etikett,
Csak a halottak tudnak illemet.
„Csoda-darab ez\" –Vas István, a fenti sorok szerzője csak így emlegette maga és szerzőtársai 1961-ben bemutatott művét, az első magyar musicalt.
Mint ahogyan csoda, hogy a már annyiszor felhalmozódott hamuból ez idáig mindig újra fel tudott röppenni a főnix madár.
Egy békében született-élt-élő, harmincas éveibe frissen lépett rendező, Horváth Patrícia vállalkozik a feladatra: testközelbe hozni a háborút. Megérezni a megérthetetlent.