„Nyers és közvetítetlen közelségben zajlik minden, a világítás alig változik, leginkább cirkuszi, s ez a játékstílust is alapvetően meghatározza. Elsősorban nem a lelki rezdülések, a bonyolult viszonylatok ábrázolása, hanem a nyelvi és fizikai erő számít, a reflexek gyorsasága, már az elején rögtön valamilyen cirkuszi-metafizikai síkon bonyolódik a dráma, nem épül fel komótosan, nem jut el sehová, stílusát tekintve szinte a végponton kezdi. Komoly teherpróbája ez egy olyan szövegnek, amely a természetes és természetellenes (a normális és a deviáns, az eksztázisig fokozódó barátság, a homoerotika és a vérfertőzés határát súroló testvérszerelem) találkozási pontján játszódik, és mint szervesen összefüggő egészet, mindkét szférát ábrázolni próbálja, miközben erősen él a nyelvi játékok lehetőségével, ugyanakkor szürreális (bár alapjában véve lineáris) az időkezelése, és eléggé mozaikos a szerkezete. Kérdés, hogy mekkora további bomlasztást és/vagy dekonstrukciót tűr el egy ilyen – kulturálisan is eléggé definiált (franciás) – színdarab. Az efféle vad stiláris attakokat csak egy esetben bírja ki (ez az egyik nagy tanulsága az udvarhelyi előadásnak): ha a játék mögötti mítosz (ezúttal a Cocteau által teremtett testvérmítosz) érintetlen marad. A négy fő figura (Agathe, Gérard, Paul és Elisabeth) között – bármennyire izomból készülnek is olykor a jelenetek – létrejön a cinkosságnak, a szeretetnek, a kiszolgáltatottságnak, a féltékenységnek az az örök közege, ami a cocteau-i alkímia egyik legfontosabb eleme.”

Cocteau persze nem az egyetlen zseniális dilettáns a művészet történetében – ám ő az egyetlen Cocteau. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem dilettáns, mert a művésznek egyetlen szent kötelessége van: a nevét megalkotni, mely összetéveszthetetlen. Igazi kobold, szellemes, mint Puck, könnyed, mint Ariel, és kissé szemtelenül enervált: nem behelyettesíthető. Tudja, hogy mi a művész feladata. Önmaga. Forgách András

„Hogy (a Vásott kölykök) autonóm dráma-e avagy színpadi adaptáció, jelen esetben szerintem kevésbé fontos. (…) A Forgách-darab hősei hamisítatlan cocteau-i nyelven beszélnek. Igaz, a Vásott kölykök nem párbeszédmentes próza, s maga Cocteau is többször feldolgozta dialogikus formában; hangjátékot is, forgatókönyvet is írt belőle, melyeket az átdolgozók használhatnak és használnak is (és nem tudom, mit köszönhet Forgách a hivatkozásként feltüntetett Toepler Zoltán-féle verziónak), ám a források eggyédolgozásával kialakított nyelvezet megkonstruálásához azért nem kevés írói invenció szükségeltetik. Forgách – miközben némileg egyszerűsíti a történetet, s a szereplők közül csak a legfontosabbnak érzetteket tartja meg – finoman elemeli, ambivalenssé teszi a cselekményt. Nem alakítja dialógusrészekké a szereplőkről a leírásokban adott információkat, s nem választja el didaktikusan a valóság, az álom és a fantázia területét. A mindenkori rendezőnek ezzel lehetőséget ad e szituációk (akár a szerzői intenciótól független) értelmezésére éppúgy, mint a reális és szürreális, való és képzeletszülte világok el nem választására, tudatos összemosására.” Urbán Balázs: Játék