A Chicago örök érvényű problémákat, időtlen kérdéseket feszeget. Némi cinizmussal közelít a musical műfajára jellemző show jelleghez, pontos képet festve a hirtelen fölkapott celebek, sztárok hamis, képmutató világáról, mely számunkra is ismerős lehet a médiából. Ugyanúgy azokkal a manapság általános tapasztalatokkal is szembesít, hogy milyen társadalomformáló ereje van a korrupciónak, hogy az igazságszolgáltatás néha csak színjáték, hogy mennyire manipulatívan hat a média a közösségi tudat alakulására. Hogy manapság a gyilkosságok híre is csupán ideig-óráig tartó szenzáció, mert közömbössé váltunk a halál iránt, vagy éppenséggel elfogadhatónak tartjuk az emberi élet kioltását.

Ezenkívül azt az általános jelenséget is pontosan érzékelteti a Chicago, amikor a forma diktál a tartalom helyett, amikor sokkal fontosabbnak tűnik egy esemény tálalása, kontextusa, mint maga az esemény. Hogy a youtube-erek, TikTok sztárok és a szociális média különböző más felületein felbukkanó üresfejű divatdiktátorok megnyilvánulásainak útvesztőiben mindenfajta emberi érték és az élet maga is relatívvá vált, csak a botrányos dolgok számítanak igazi hírnek, szinte lehetetlen elválasztani egymástól a minőségi és teljességgel értéktelen tartalmakat.

Aligha lehetne tehát aktuálisabb zenés darabot találni a világ jelenlegi állapotának bemutatására, mint a Chicago, melyben a legszörnyűbb bűn is megvásárolható, relativizálható, ha elég pénze van az embernek, melyben a rossz nem nyeri el méltó büntetését, melyben nem rózsaszín álom az élet. Mert a „happy end”-el végződő vidám zenés történetekkel ellentétben itt a közismert dallamok, látványos előadói megnyilvánulások és színes jelmezek mögül a valóság kiábrándító józansága köszönt ránk.