A világot megélni és megérteni akaró, sodródását látó, azt se elfogadni, se megváltoztatni nem tudó, érzékenyen gondolkodó, törékeny, önmagát is felemésztő Ember éles, fájdalommal és aggodalommal teli sikolya az Agón.

Számomra az elmúlt harminc-negyven év legjobb színházi szövege Józsa Péter Pál műve. Műfajilag nehezen megfogható. Leginkább operára hasonlít, ahol az áriákat monológok helyettesítik. Az előadást egy arénaszerű térben, nyolc színművész, négy operaénekes, a Honvéd Férfikar és egy 39 fős zenekar előadásában visszük színre. Az Agón az ókori görög tragédiák, a színház legősibb gyökereihez nyúl vissza. A világ – a kórus – és az Ember szellemi viaskodását (az agón szó jelentése verseny), (halál)tusáját mutatja be. Az Ember egyetlen hatalmas monológja ez: éles diagnózis és apokaliptikus látomás. Józsa Péter Pál asszociációi, fogalmazásának mívessége és távlatai, valamint a hozzá komponált zenemű ereje, a szó és a zene különleges harmóniája ragadtak magukkal, amikor közel tíz éve először került a kezembe a mű. A szerző radikálisan gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó ember volt, aki ezért perifériára tétetett. Megalkudni nem tudó és nem is akaró értelmiségi-művész volt, ki vállalta ezért a nélkülözést is. Szomorú és fájó elégtétel, hogy egyik legfontosabb zeneművét is már csak a 2019-ben bekövetkezett halála után mutatták be. 

Eredetileg a Liberalizmus diszkrét bája című előadást akartam megrendezni. Ebben az aktuális politikai viszonyainkra való reagálás is benne lett volna, de úgy éreztem, hogy a pandémia által is felforgatott, megrendült életünkben sokkal inkább az emberiség nagy, alapvető kérdéseinek elmélyült felvetésére van szükség. Ahogyan Józsa Péter Pál gondolkozik a világról, az egyfajta felülemelkedettséget is jelent, mert távlatosabb, elemzőbb rálátást ad a létezésünket feszítő gondokra, konfliktusokra; az egyént, de az egész emberiséget, azon belül magyarságunkat érintő nagy kérdésekre. (Vidnyánszky Attila)