Örkény István egészen jó drámákat is írt, mi mégis az Egyperces novelláit visszük színpadra. Paradoxonnak tűnik. De maga Örkény is előszeretettel nyúlt a paradoxonokhoz, mert felismerte azt, hogy az egész világ egy nagy... paradoxon.

Ezeket a novellákat olvasgatva feltűnt a játékosságuk, a színházi formájuk. Úgy gondoltuk tehát, hogy eljátszadozunk velük. Peter Brook, a neves rendező, ezt mondta: „vegyünk egy abszolút üres teret, valaki átmegy ezen a téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” A színésznek csak a teste kell megjelenjen (és az abban lakozó kifinomult lelkivilága és meggyőző ereje), a többit – a hegyeket, tengereket, házakat, az esőt és a hóhullást mindig a néző teszi hozzá, a saját fantáziáját felhasználva. Ilyen módon a néző is alkotó. De a színház és a színházi téma (jelen esetben Örkény) csak ürügy (színésznek és nézőnek egyaránt). Ürügy arra, hogy szabadjára engedjük fantáziánkat, és ezáltal elrugaszkodjunk a valóságostól, Örkénytől és a bevásárlólistától. Hogy egyszer együtt nevessünk máskor pedig hogy megrendüljünk.

Az Egyperceseket eredetileg 2011 március 27-én, a Színház Világnapján mutattuk be, akkor még (kvázi)felolvasószínházként. Most, az Örkény-év (az író születésének 100. évfordulója) alkalmából újra műsorra tűzzük. Az első változat óta eltűnt belőle minden felolvasás. Mi maradt? Maradt a színház, maradt az előadás, a megfilmesített novellák, és a garantált szórakozás. Gyertek el, hogy ismerjük meg, vagy fedezzük fel újra ezt a csodálatos humorú írónkat!

Köllő Csongor