A 1991-92-es évad érdekessége, hagy a további munka Lantos László újvidéki vendégrendezővel folytatódik. Ellentmondásos időszak ez, hiszen egy rendkívül kemény és helyenként valószínűleg fölösleges színésztréninget tart, melynek hatása és eredménye sajnos nem egyértelműen pozitív.

A hosszúra tolódott próbafolyamatok eredményeképpen létrejön a Pöszmékör improvizációsorozat, valamint a Koponyatorony.

Az előadás egyik legnagyobb erénye a precízség és a kiszámított koncepció, amelyet Lantos előre felállít, sajnos a hanganyag rendkívüli terjedelme miatt az előadás rendkívül hosszúra nyúlik.

Beckett: A játszma vége című színdarabjának egy Lantos féle változata, amely a Koponyatorony címet viseli. A rendkívüli energiákat felemésztő produkció nagyon megosztja a véleményeket Marosvásárhelyi vendégszereplésről „Megverték a dobokat… a színpad elülső felén ülő dobosok és verősök; s szólt a tam-tam négy órán át, szünet nélkül, mintha egy primitív törzs korai indulóját hallottuk volna kiegészítve a ritmusok mozgásával vagy a mozgások ritmusával…

A dobosok és ütősök alatti színpadtérben két feketébe öltözött és koponyával díszítette szereplő izgett-mozgott időnként, még feltűnt a két szemétkukában tepsedő két másik alak, s közben a hangokból hörgött, vinnyogott, agonizált a becketti szöveg.

Lehet, hogy egy nagyon jó előadás volt, lehet, hogy parlagi gondolkodásunk képtelen azokba a régiókba emelkedni, ahol a világvége megmaradt néhány rothadó embere szellemének és testének bűzeit eregeti, Krónikás őszintén elismeri, hogy nem értett az egészből semmit, azzal együtt, hogy bámulattal adózott a dobosok és ritmusverők kitartásának. Lehet, hogy valami nagyot kellett volna lássunk, csak közben a közönség zöme hazament, s aki maradt, annak tényleg nem volt kedve tapsolni.”

Bálint András: A figurás koponyatornya (Hargita Népe 1992.07.24.)