Spiró György (1946) nevét a ’80-as években tanulta meg az ország, amikor még nagyot tudott szólni egy-egy színházi ősbemutató. Csirkefej, Az imposztor – ezek a drámák és előadások jelezték, hogy nem csak Dániában, nálunk is bűzlik valami. Immár három évtizedre visszatekintve elmondható, hogy a drámaíró sikerei – úgy a ’90-es években, mint a rendszerváltozás után – maradandónak bizonyultak, s újra és újra indulatokat kavarnak
(lásd például az Árpádházat, a Vircsaftot).

Az 1946-os születésű kiváló szlavista, a lengyel színház rajongója, Wyspiański életművének
hazai apostola nemcsak a figurateremtésben hozott újat, de a magyar színjátszás horizontjának enyészpontját is képes volt áthelyezni a mozdíthatatlannak vélt középtől a periféria irányába. Drámafelfogása és a színház társadalmi szerepének értelmezése a közép-keleteurópai valóság több száz évre visszamenő ismeretén alapozódott és kristályosodott ki. Ez az alkotói attitűd részéről egyúttal egy magasabb igényszint folyamatos deklarálását jelenti.

Teljesítménye nemcsak a színház világában megkerülhetetlen, regényírói munkásságát
nagyszerű kötetek fémjelzik, többek között Az Ikszek, A Jövevény, a közelmúltból pedig a
Fogság és a Tavaszi Tárlat.
Nyilvános megszólalásai ma is eseményszámba mennek, kíméletlen őszintesége, morális elkötelezettsége okán. Spiró György, aki jelenleg a Radnóti Színház dramaturgja, a színházcsinálás napi gyakorlatában is nagy rutint szerzett.
S nem egy „színházi forradalomnak”, például a kaposvárinak, aktív szereplője volt.
Amikor az idei DESZKA szakmai programja a meghívandó előadások tükrében formálódni
kezdett, s témaként megfogalmazódott a kérdés, hogy miképpen viszonyul a kortárs drámatermés a magyar valósághoz, szintén Spiró-szövegek merültek fel, mint alkalmas
viszonyítási pontok (többek közt: A középkelet- európai dráma, valamint Hubay és a „jól
megcsinált darab”),

Méltán gondoljuk hát, hogy neves vendégünk a fesztivál alatt biztos navigátorunk lesz az aktuális témák hullámverésében.