LÁZÁR ERVIN: A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ

Rendező: Simon Balázs és a társulat

Szereplők: Böröndi Bence, Ladányi Júlia e.h., Bregyán Péter, Spolarics Andrea, Bohoczki Sára, Páder Petra, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Miklós Marcell m.v., Tánczos Adrienn m.v.

A gyerekkönyveket általában felnőttek írják. Egyrészt jól van ez így: ha gyerekek írnák, tele lennének mindenféle képtelenséggel, nem győznénk kapkodni a fejünket, ahogy olvassuk őket, ráadásul alighanem a helyesírás is okozna némi sopánkodnivalót, nem is beszélve – ó, borzalom! – a külalakról. Arról pedig, hogy mit mívelnének a büdös kölkei minden gyerekkönyvek legfontosabbik részével, a tanulsággal, jobb nem is beszélni.

Másrészt viszont egyáltalán nincs ez így jól: ha belegondolunk, alig akad olyan ikonikus gyerekkönyv, aminek ne felnőttek volnának a szereplői. Legfeljebb a főszereplő gyerek itt-ott: gondoljunk csak Róbert Gidára a Micimackóból, aki jóindulatúan, bár némi szkepszissel, mint jóságos atya a lüke kölkeit, vezetgeti át az angol gentlemaneket és viktoriánus kékharisnyákat az élet forgatagán; vagy Alice-ra, Csodaországból, aki elképedve csóválja a fejét a felnőttek ostoba trükkjei láttán. A Négyszögletű Kerek Erdő lakói, ezek a félig állat-félig ember, illetve teljesen csodalények is felnőttek – kivéve talán Vacskamatit –, de ők legalább kiviselkedik. Kiviselkedik, éspedig úgy – ja, és Szörnyeteg Lajos, na, ő se igazán felnőtt, csak nagyra nőtt –, hogy olyan zabolátlanul őszinték, amilyenek csak gyerekek tudnak, illetve mernek lenni.

És, ha már ilyenek, ilyen zabolátlanok, ilyen őszinték, hát az a fontos nekik, amit mi, szép és okos felnőttek is annak tartunk, szóban legalábbis, de mintha sosem küzdenénk érte amúgy istenigazában: a szeretet, a tisztelet, az eltökéltség, hogy mindenkit a maga mércéjével mérjünk, de azzal aztán megmérjük! meg az, hogy legyen legalább annyi eszünk, amennyivel felismerhetjük, hogy ki az, aki a vesztünkre tör; és ki az, aki csak szeretne, de annyira, hogy a puszta fenekedésével is megnevettet minket.

Mert ha volna tanulsága a Négyszögletű Kerek Erdő történetének, hát ez lenne: hogy a gonosz nevetséges – és minél inkább fenekedik a gonosz, annál nevetségesebb. Ami tanulságnak, lássuk be, elég veszélyes: de szerencsére nincs tanulsága a történetnek, illetve történeteknek, ezek csak történetek, amelyek megestek – vagy majdnem megestek, ami olyan, mintha meg is estek volna. Történtetek, amelyek végén valahogy, minden különösebb hókuszpókusz, csoda, és hasonló szélhámosságok nélkül, kizárólag a józan ész segítségével, mégiscsak győz a jó, az igazság – és minden rendbe jön.

A való életben persze egyáltalán nem így van: de, sugallják, mondják, kiabálják lelkendezve a Négyszögletű Kerek Erdő lakosai – akik nem is őslakosok, bevándorlóak mind, egytől egyig, a való élet elviselhetetlenül közönséges szabályai elől menekültek ide – mi lenne, ha legalább egyszer megpróbálnánk úgy tenni, mintha így lenne?

Szent Habakukk, lehet, hogy mégiscsak van tanulsága ezeknek a történeteknek?