Miről szól az Álarcosbál?
Mihail Jurjevics Lermontov:
ÁLARCOSBÁL
Rendező: Pelsőczy Réka
Nyilvános főpróba: április 20. 19:00
Bemutató: április 21. 19:00
Első előadás: május 7. 19:00
Szinopszis
Színhelyünk Oroszország, az örökké ködbe vesző Pétervár, amelyről Dosztojevszkij azt írta, hogy egy napon eltűnik majd a felszálló köddel együtt. Időnk: a cárok ideje, az ancien régime tehát, amikor minden szebb és jobb volt még – eltekintve attól, hogy könnyű volt éhen halni, és/vagy Szibériába kerülni.
Hőseink szépek és gazdagok, ám ez egyáltalán nem teszi boldoggá őket, sőt. Mielőtt azonban felháborodnánk – éspedig jogosan –, gondoljunk bele: ezeknek a szép és gazdag embereknek semmi dolguk. A munkát elvégzik helyettük a jobbágyaik, a gondolkodást pedig Atyuska – a Cár – hivatalnokai: így lettek hőseinkből a kor hősei, a Felesleges Emberek.
Arbenyin valaha hírhedett kártyás volt, mára viszont lehiggadt már, a szerencsejáték helyét a felesége, Nyina vette át az életében: Arbenyin szerelmes, és a szerelem legalább olyan kétélű fegyver, mint a kártya; csak nagyobbat lehet bukni rajta. Most, az előkelő pétervári szalonban, ahol pörög a kártya, ahol kisebb vagyonok cserélnek gazdát, azaz: bitorlót – Arbenyin halálra unja magát. Annyira unatkozik, hogy végül mégis leül a kártyaasztalhoz. De nem önmagáért teszi: ismerősét, már-már barátját, a Herceget segíti ki, aki nagyobb összeget veszített ma este. Arbenyin visszanyeri neki, amit elveszített – a Herceg pedig hálából átcsábítja Arbenyint az álarcosbálba.
Az álarcosbál buja forgatagában – Arbenyin tudta nélkül – Nyina is felbukkan. Maga se tudja, mit keres a bálban: az inkognító adta szabadosság neki nem kenyere, szereti a férjét. Talán ő is unatkozik otthon. Most, akaratán kívül, egy szerelmi intrika célpontja lesz; és szereplője is egyszersmind. A Herceg őt üldözi; a Herceget pedig egykori, elhagyott szerelme, a Bárónő. Az általa kotyvasztott intrika-hadjárat – egyik – legfontosabb fegyvere egy karkötő, amely a forgatagban leesik Nyina csuklójáról: a Bárónő ezt adja oda a Hercegnek, mint egy ismeretlen hódoló szerelmi zálogát.
A Herceg hiába herceg, attól még magányos, odvas szívű számkivetettje a sorsnak: az ismeretlen hódoló kimérája olyannyira megrészegíti, hogy megmutatja a zálogot Arbenyinnek – aki gyanút fog.
Arbenyin hazatér. Nyina még nincs itthon, tudja meg az inastól: a hírre felágaskodik benne a féltékenység.
Mire Nyina hazaér, Arbenyint már úgy hatalmába kerítette a féltékenység, hogy meg se hallja, amit a felesége mond: azt viszont azonnal felfedezi, hogy Nyina karkötője nincs ott a helyén, az asszony csuklóján. Patáliát rendez, de Nyina állja a sarat, amíg állhatja: végül sírva kirohan – Arbenyin ezt vallomásnak véli, és bosszút esküszik.
A bosszúhadjárat első áldozata a Herceg, akit Arbenyin a következő kártyapartin – most már újra rendszeresen kártyázik – csalónak nevez, és nyilvánosan megaláz. Ám ez csak a kezdet: hiába a barátok minden közben járása, és hiába a lelkiismeret – és vele a józan ész – halk, de állhatatos könyörgése, hogy térjen végre észhez, Arbenyin immár hajthatatlan. Addig nem áll el a bosszútól, amíg be nem végzi – amíg meg nem torolja a vélt sebet mindenkin, akiről úgy véli, hogy vétkes vagy bűnrészes az őt ért megcsalatásban.
Elsősorban – természetesen: és ráadásul teljes joggal – önmagán.
Lermontov, Mihail Jurjevics (1814 – 1841)
Orosz nemesi család sarja, Puskin csodálója és követője – bálványának halálára ódát ír: emiatt száműzik, de – viszonylagos szerencséjére, amely idáig mellette áll – nem Szibériába, csak a Kaukázusba.
Szerb Antal a világirodalom talán legavatottabb ismerője – és legkiapadhatatlanabb készletű pletykafészke – azt írja róla, hogy szinte mindenben Puskint követte, sőt, már a származása is erre predesztinálta: ahogy Puskin, úgy az ő ősei közt is akad látványosan nem-orosz. Puskin nagyapja Afrikából került az orosz udvarba, Lermontov családja pedig Skóciából: eredetileg a Learmouth névre hallgattak.
Lermontov főműve, belépőjegye a világirodalomba, a nagyregénye, a Korunk hőse. Ebben a műben jelenik meg először, és bontakozik ki rögtön teljes pompájában a rákövetkező jó száz-egynéhány év jellegzetes orosz szupersztárja – a felesleges ember. Az, akinek minden adottsága megvolna ahhoz, hogy üstökösként sisteregjen nemzedéke egén; de végül belefullad az elmaradottság, az önkényuralom, és a végtelen orosz terek, meg a végtelen orosz telek sötét semmijébe.
A Korunk hőse főszereplőjéhez, Pecsorinhoz hasonlatos az Álarcosbál főhőse, Arbenyin is: az ő szíve, lelke, esze messzebbre repíthetné – és őt is a semmibe fullasztja a sorsa. „Csupán a jó sajátja, bűne a koré, mely szülte őt” – írhatná róla Madách: ám a kor bűnei, a semmittevésre kárhoztatott orosz értelmiségi kilátástalan helyzete úgy temeti maga alá őt, ahogy az íróját is.
De Arbenyinnek annyi legalább megadatik, szerzője jóvoltából, hogy először megismerkedhet a boldogsággal – csak képtelen felismerni –; aztán pedig ő maga dönthet a saját sorsa felől. Lermontovot 27 éves korában párbajban megöli egy – ismét Szerb Antal szavaival élve – fajankó.
(A cikkben szereplő fotók az előadás próbáin készültek.)
