Dokumentarista drámai szövegformáról van szó, amely a szerző és valós személyek közötti beszélgetések adaptációjából keletkezett, mely során feltárul a saját, személyes tapasztalatuk a társadalmi tranzíció következményeiről (munkahely elvesztése, emlékezés a kilencvenes évekre, vágyakozás egy biztonságosabb élet után). Az előadás koncepciója egyéni, nincsenek benne klasszikus, arisztotelészi karakterek, sem lineáris cselekményvonal, hanem fragmentális történetsorozatok alkotják meg a mai Szerbia egzisztenciális mozaikját. Az előadás színpadképe teljesen üres és sivár, száműzték az illúziót, még a székek is, amelyeken a színészek ülnek vagy fekszenek, egyszerű színházi székek, olyanok, mint amelyek a nézőtéren is vannak. Ezzel jelképesen kiegyenlítődik a karakterek és a nézők helyzete: ők, akárcsak mi folyamatosan várakoznak valamire, alkalmakra lesnek, remélnek. Ez a játék teljes lemeztelenítése, az illúziók hatályon kívül helyezése és a nézők közvetlen szembesítése az előadásban elhangzott kérdésekkel, társadalom-politikai fontosságot hordoz magába, mert művészileg értékes módon közvetlenül problematizálják az októberi fordulat utáni időszakot.